Szabad szoftver szóbeli - Gyakorlat

A dokumentumba formázó karakterek vagy karaktersorozatok kerülhetnek. A legegyszerűbbek a nem nyomtató karakterek, például az ASCII szóköz, tab, soremelések vagy más karakterek jellemzően többszörös használatai, ezek képesek bekezdéseket létrehozni vagy azokat formázni, például igazítani, behúzni és így tovább.

A karakterek formázásához már formázó karaktereknek kell kerülniük a dokumentumba. A legrégibb még ma is használt ilyen mód a roff (runoff) illetve annak újabb megvalósításai, így például az nroff vagy a groff. Ma már inkább csak a kompatibilitás kedvéért használjuk például a régi unix-stílusú kézikönyv lapokban.

A korszerű formázások XML-alapúak, ilyet használnak például az irodai szövegszerkesztők, íme a legfontosabbak az OpenOffice.org Writer irodai szövegszerkesztőben:

Minden funkciót megtalálunk a menüben, de a legsűrűbben használt formázásokat az eszköztáron is.

A dokumentum elemeihez formázási stílusokat rendelhetünk. Ez a benne lévő formázások összessége. Az alapértelmezetten kívül korlátlan számú formázási stílust használhatunk. E stílus nevétől jobba állíthatók a benne lévő formázások.

A szövegdokumentumok nagyobb egységei a szakaszok (section) al-szakaszok. A nagyobb dokumentumosztályokban már fejezetek (chapter) és még nagyobb egységek is vannak.

Valójában szöveg a szakaszokon belül tördelődik oldalakra tetszőleges hasábbeállítások szerint, ezért ezek beállításainak módosítása mindig az adott szakaszra vonatkozik. Természetesen a Formátum menüben megtaláljuk az oldal beállításait, ideértve a méreteket, margókat, szövegirányt, elrendezést, hátteret, élőfejet, élőlábat, láblécet és egyebeket.

Új dokumentum szerkesztésekor azt az alapértelmezett szakaszban kezdjük. Új szakaszt beszúrni természetesen a Beszúrás menü Szakasz pontjával tudunk. A szerkesztő nézetben az új szakaszokat vékony, halvány szürke csík választja el egymástól, beléjük lépve a jobb alsó sarokban olvashatjuk az aktuális szakasz nevét,melyben éppen állunk, például: Szakasz1.

A szakaszformázások eléréséhez többek közt használhatjuk a Formátum menü/Szakasz pontját, mely elindítja a szakaszokra vonatkozó párbeszédablakot. E párbeszédablakban kapcsolódhatunk más dokumentumokhoz, védhetjük és rejthetjük a szakaszt, és Beállítások gombjával visszakapjuk a szakaszformázások párbeszédet, amit a szakasz létrehozásakor is láthattunk.

A szakaszra vonatkozó hasábokat, behúzásokat, hátteret és egyebeket is megadhatunk itt. Megadhatjuk a hasábok számát és eloszlását, tehát azt, hogy az egyes hasábok milyen szélesek legyenek és hogyan alakuljanak közöttük lévő térközök.

Az oldalbeállítás értelemszerűen szintén a Formátum menüben található, valamilyen oldalstílusra épül, ami szintén módosítható, például Alapértelmezett, Első oldal vagy más oldalstílusokra. A margók, a páros-páratlan beállítás, a számozás formátuma, a háttér, az élőfej és élőláb tulajdonságai, a szegélyek, a lábjegyzet stílusa és az oldalakra vonatkozó minden beállítás itt adható meg.

A dokumentumba a szövegen kívül különféle objektumok csatolása és beillesztése lehetséges.

A stílusok a dokumentum kisebb vagy nagyobb szerkezeti elemeinek tulajdonságait és azok tartalmának különféle formázásait összefogó leírások. A stílusok típusai azok alapján különülnek el, hogy az adott stílus mekkora szerkezeti elemre vonatkozik. Ez alapján vannak például egyszerűbb, karakterre vonatkozó vagy egész bekezdésekre vonatkozó stílusok.

Az irodai szövegszerkesztőkben, például az általánosan használt OpenOffice.org Writer szövegszerkesztőben vannak előre beépített stílusok, de magunknak is készíthetünk ilyeneket, melyek állandóan elérhetők lehetnek. Az előre beépített stílusok elérhetőségének legkedveltebb módja a formázó eszköztár bal oldalán található legördíthető menü, mely mindig az adott tartalomnak megfelelő elérhető stílusokat mutatja.

A rendelkezésre álló formázási stílusok típusai, jellemzői elérhetők a Formátum menü Stílusok pontjában. Itt böngészhetjük a különféle típusú, például karakter- vagy bekezdésstílusuk, helyi menüjük Módosítás pontjával megtekinthetők és módosíthatók az egyes stílusok jellemzői. A módosítás az adott stílus helyi menüjével tehető meg. Új stílus létrehozása szintén itt, a Stílusok és formázás menüben tehető meg, amire 2 lehetőség van. Az egyik, hogy az új stílust egy kiválasztott, meglévő alapján hozzuk létre, a másik, mely szintén elérhető a párbeszédablak helyi menüjével, az új stílus önálló létrehozása. Ekkor a választott stílustípusnak megfelelő stílus párbeszédet kapjuk.

A stílusok használata kétféleképpen valósul meg. Az egyik valamely kiválasztott stílus alkalmazása a kijelölt részre, ez az ablakban az adott stílusra duplán kattintva lehetséges, a másik a stílusok fent látott módosítása.

Az irodai szövegszerkesztők célja nem nagyméretű dokumentumok elkészítése illetve kezelése, nem is igazán alkalmasak, nem is kell, hogy alkalmasak legyenek például könyvek elkészítésére, vannak ugyanakkor olyan rendszerek, mint a DocBook XML, TeX/LaTeX vagy a Scribus és más kiadványkészítő programok, melyekkel akár egész könyvsorozat is elkészíthető. Az irodai szövegszerkesztő így messze nem tud annyit, mint a fent említettek, csak a legegyszerűbb hivatkozásokat ismeri.

A nagyméretű dokumentumok összetett kezelése szempontjából a legfontosabb, mint a POSIX-szabványos operációs rendszerekben a modularitás és újra-felhasználhatóság. Ez azt jelenti, hogy a nagyméretű dokumentumok egyes részeit külön tároljuk, ami biztosítja rendezésük legrugalmasabb módosítását is.

Erre annyi lehetőség áll rendelkezésünkre, hogy fődokumentumot és annak al-dokumentumait használjuk. Szerkesztés alatt álló sima dokumentum a Fájl menü Küldés pontjával tehetünk fődokumentummá, ugyanitt új fődokumentumot is hozhatunk létre. Fődokumentummal dolgozva a Navigáció ablak Beszúrás lehetőségével érhetjük el, hogy a dokumentum adott részét egy másik fájlból olvassa. Az al-dokumentum fájl módosításának hatását ugyanitt a frissítés lehetőséggel jelenítjük meg.

A szerkesztett dokumentumban tartalomjegyzék és tárgymutató készítés is lehetséges. Ezeket a jegyzékeket természetesen szintén a Beszúrás menüvel szúrhatjuk be a dokumentumba.

A párbeszédben kiválaszthatjuk a Jegyzék típusát, mely lehet tartalomjegyzék, tárgymutató, ábrajegyzék vagy egyéb. A Bejegyzés beszúrásával például egy szöveget egy jegyzék számára bejegyzéssé tehetünk és így a dokumentum azon részén, ahol beszúrjuk majd a jegyzéket, az ily módon bejegyzéssé tett elemek megjelennek.

A táblázatkezelő programok (angolul spreadsheets) arra a célra készültek, hogy segítségükkel -- főképpen -- pénzügyi számításokat lehessen elvégezni. A későbbiekben az alkalmazási területük jelentősen kibővült. Mára ezeket a programokat pénzügyi vagy statisztikai számításokhoz elemzésekhez, vagy előrejelzésekhez is használják, mivel a számítások elvégzésén kívül az eredmények grafikus megjelenítésére is alkalmasak lettek. Ezeken felül az így előállított számítási eredmények más programok (például adatbáziskezelők) számára is befogadható formátumra hozhatók.

A táblázatkezelő program által kezelhető munkaterületet munkalapnak hívják. A munkalap egy olyan táblázatként fogható fel, amelynek sorai és oszlopai vannak, s ezen sorok és oszlopok metszéspontjainál található ún. cellákba tudunk adatokat elhelyezni. A munkalap celláinak (sorainak és oszlopainak) száma eléggé nagy értékeket is fel szokott venni (akár több száz vagy ezer sor és oszlop). Arra is van lehetőség -- ha esetleg egy munkalap nem lenne elegendő, hogy több munkalapot egy ún. munkafüzetté fogjunk össze. Több ilyen táblázatkezelő program már eleve három-négy munkalappal kialakított munkafüzetet ajánl fel a velük dolgozó felhasználóknak.

A munkalap legkisebb kezelhető egysége a cella. A cella egy sor és egy oszlop találkozásánál, az általuk címzett területet jelent. A cellák több típusú adat tárolására alkalmasak, de minden cella csak egyszerre csak egy típusú adatot tartalmazhat.

A cellákban használható adattípusok a következők lehetnek: numerikus (számokat tartalmazó), alfabetikus (betűket tartalmazó), logikai, dátum, függvény, hibaérték.

A munkalap cellájába értékeken kívül írhatunk hivatkozásokat és függvényeket is. A hivatkozások a munkalapon belül más helyen található mezőket címeznek meg, s ezáltal elérhetővé válnak az ott tárolt értékek is. A függvények összetettebb számításokat végeznek. A függvények paraméterezhetők cellák vagy cellatartományok címével is.

A cellákra a sor- illetve oszlopkoordinátájuk megadásával hivatkozhatunk (például A1). A cellák címének használata során több módon is leírhatjuk a cellahivatkozásokat, mely leírások alapvető viselkedési módokat is jelentenek. A viselkedés eltérése a következőkben foglalható össze: alapértelmezetten -- tehát külön jelölés nélkül a cellahivatkozás relatív viselkedésű. Ez azt jelenti, hogy a hivatkozást tartalmazó cella másolása vagy mozgatása esetén a benne tárolt hivatkozás is a másolás vagy mozgatás mértékével megváltozik. Az abszolút hivatkozásnál -- amelyet mindkét koordináta elé ír jellel ($) jelzünk, például $A$1 --, a másolás és mozgatás az ilyen hivatkozásra nincs hatással, mintha az cellahivatkozásértéket fixen rögzítettük volna. Vegyes hivatkozásról beszélhetünk akkor, ha csak az egyik koordinátát (vagy a sor- vagy az oszlopkoordinátát) rögzítjük le (például A$1 vagy $A1). Ekkor értelemszerűen a másolás vagy elmozgatás a rögzített koordinátaértékre nincs hatással.

A cellákat, a könnyebb kezelhetőség miatt összefoghatjuk cellatartományba, melynek nevet is adhatunk. A későbbiekben ezzel a névvel tudunk hivatkozni rá például függvények argumentumaként.

A táblázatkezelők az egyes adatokat beépített függvények segítségével is előállíthatják (a felhasználói függvények létrehozása nem témája ennek az anyagnak). A könnyebb érthetőséget biztosítja az, hogy az egyes függvényeket kategóriájuk szerint is lehet keresni.

Az adatokat kétféleképp lehet kijelölni:

Utóbbi eset arra is alkalmas, hogy az eredetileg kijelölt adatterületet utólag módosítsuk.

A diagramtündérrel való diagram előállítás kényelmes és gyors lehetőség (elérhető a „Beszúrás” főmenüpont „Diagram” pontjából). 4 lépésben lehet a feladatot elvégezni. Az egyes szakaszok közt a „Tovább” gombbal lehet váltani, a „Vissza” gombbal lehet az előző lépésre visszatérni, a „Mégse” gombbal a kialakítást megszakítani. A „Befejezés” gomb mindig aktív, így bármikor a beállítást be lehet fejezni (mégha lennének hátra nem kialakított elemek is).

Táblázatban szereplő adatokból diagram készítése során nagyon fontos, hogy a megfelelő típust válasszuk ki. Ennek eldöntéséhez az ábrázolandó értékek tulajdonságát, időbeli gyakoriságát, az egy diagramban ábrázolnadó adattípusok számát kell vizsgálni.

Ha a diagram csak egy jellemzőt mutat:

A több jellemzőt tartalmazó diagramnál általános szempont az, hogy ne legyen túl zsúfolt, az ábrázolandó jellemzők áttekinthetőek legyenek.

Természetesen számos más szempont lehet még, de a diagram tervezés kiinduló pontja az legyen, hogy az adatok közötti összefüggést nem vagy alig ismerő személy is jól tudjon általa tájékozódni.

A típus kiválasztásának technikai menetét a Diagramtípus rész tárgyalja.

Semmi garancia nincs arra, hogy az elkészült diagram a végleges adatok alapján készült. Az is elképzelhető, hogy az általunk választott megjelenési formát nem, vagy nehezen tudja értelmezni az olvasó/megtekintő. Ilyenkor az utólagos módosítás üzemmóddal lehet élni. Ez a kész „kép”-re való egyszeres kattintással érhető el, ilyenkor a „kép” kerete láthatóvá válik és zöld fogantyúk jelennek a keret mentén.

A kép a szokásos módon méretezhető, másolható. A módosító üzemmódban csak a táblázatkezelőben megjelent diagramban lehet dolgozni, a változásokat azonnal érvényre juttatni, a másolaton nem. A változásokat

lehet elérni. Minden olyan tulajdonság, sajátosság, ami a diagramtündérben beállítható, utólag módosítható is. Ezen felül lehetőség van a „kép” pozíciójának módosítására a koordináták megadásával. Amennyiben már korábban mozgatással határoztuk meg a „kép” helyét, akkor a megfelelő pozíciók értékei szerepelnek itt. Megadható a méretarányok tartása - erre a méret megváltoztatásakor van figyelemmel a program. Itt határozható meg, hogy a diagramnak mi legyen az alappontja (azaz melyik sarokhoz, oldalhoz, vagy éppen a „kép” közepének koordinátáit kell megadni).

A táblázatkezelők egy-egy munkafüzet megjelenítésekor esetenként akár több ezer sort is láthatóvá tesznek. Ennek áttekintése már csak azért sem lehetséges, mert vagy olyan pici karakterekkel jelenik meg, ami olvashatatlan, vagy több (esetleg több 100) lapon keresztül tartanak. Ráadásul egy-egy megtekintés során általában csak a sorok tört részére van szükségünk, így a teljes megjelenítés szükségtelen. Lehetőség van azonban valamilyen szempont alapján a ténylegesen megjelenítendő sorokra szűkíteni a látható tartományt. Legegyszerűbb, és leggyakrabban használt megoldás az automatikus szűrő.

Az automatikus szűrő a főmenüből az "Adat"->"Szűrő"->"Automatikus szűrő" útvonalon érhető el. Ki kell jelölni az automatikus szűrés alá veendő oszlopot/oszlopokat, majd a menüpontot meg kell hívni. Ekkor az oszlop(ok) első sorában a lenyíló menükre jellemző kis nyíl jelenik meg és erre kattintva a legördülő listában az összes választható érték látszik (minden olyan érték, ami legalább egyszer szerepel az oszlopban). Itt a szokásos kijelölési lehetőségek állnak rendelkezésre: egy érték, <Ctrl> billentyűvel több, nem egymás után lévő érték, illetve a <Shift> billentyűvel egy tartomány kijelölése. Ennek következtében csak azok a sorok látszanak, amelyek eleget tesznek a kijelölés szerinti szűrésnek.

Ha az automatikus szűrő be van kapcsolva, a menüpontban a felirat előtt "pipa" látható. Ismételt kattintással a szűrő kikapcsolható.

Másik 2 lehetőség az "Általános" és "irányított" szűrő, amelyeket ugyanezen az útvonalon lehet elérni. A kettő között az a különbség, hogy az általános szűrő a feltételek kitöltésekor (és elfogadásakor) azonnal életbe lép, továbbá legfeljebb 3 feltétel kapcsolható össze, az irányított szűrésnél 3-nál több feltétel is megadható, és az eredmény a táblázat más pontján jelenik meg.

Az általános szűrő esetében az egyes feltételek között logikai kapcsolat teremthető ("ÉS" "VAGY"), magában a feltételen belül konkrét értékre vonatkozó megfeleltetés állítható be (egyenlő, nem egyenlő, nagyobb és így tovább). Mindezeket lenyitható ablakban lehet megkeresni.

Az irányított szűrés során a táblázatban egy "lekérdezés" területen (ez csak fogalmi elnevezés, magát a szót nem kell feltüntetni) kell a feltételeket meghatározni. Ha a feltételek között logikai "ÉS" kapcsolat van, akkor egy sorba kell azokat írni, ha logikai "VAGY" kapcsolat áll fenn, akkor külön sorban kell szerepeltetni. Meg lehet adni, hogy a szűrés eredményét hova helyezze (ha ez üres, akkor az alapértelmezett helyen jelenik meg), ki lehet terjeszteni a feltételeket szabályozott (reguláris) kifejezésként való értelmezésre is. Ez főleg szöveges mezők esetén lehet fontos.

A Célértékkeresés egy sűrűn használt eszköz elsősorban gazdasági, például a várható bevételeink és kiadásaink egyenlegét összhangba hozó tervezéseknél. Természetesen az Eszközök menüben található.

A menüpontra kattintva megjelenik a Célértékkeresés párbeszédablak, melyben 3 adatot kell megadnunk.

A párbeszédet jóváhagyva egy ekkor ezt kiértékelő ablak ugrik fel, melynek eredményét jóváhagyhatjuk a változásra kijelölt cellára.

Az irodai táblázatkezelőben kimutatások (Report) is készíthetők a táblázatokhoz. Ehhez szükséges az irodai táblázatkezelő minden kiegészítőjének telepítése.

Az Openoffice.org irodai programcsomag Calc táblázatkezelője 3.1 verziója esetén ez a lehetőség még nincs beépítve, jelenleg a hivatalos kiegészítők tárából a Sun Report Builder kiegészítő tölthető le, mely a 2.4 verzió óta támogatja a kimutatások készítését. Bár még nem része az alap csomagnak, ez a kiegészítő is teljes értékű szabad szoftver, GNU LGPL licenc alatt.

Az operációs rendszer megnevezése a /etc/issue fájlban van, ezt kiíratva lekérdezve a Debian GNU/Linux 5.0 formához hasonló eredményt kapunk. Ez tartalmazza az alap operációs rendszer nevét, ami a GNU/Linux és a disztribúciót, ami a Debian 5.0 (kódnevén: lenny) e példában.

Az operációs rendszer jellemzőinek lekérdezése szempontjából természetesen fontos adatokat kapunk az operációs rendszer futás közbeni állapotát leíró /proc/ mappából is. Az operációs rendszer magja jellemzőinek lekérdezése például elkezdhető a /etc/version fájl kiíratásával, ami nagyjából a

Linux version 2.6.26-1-686 (Debian 2.6.26-13) (waldi@debian.org) (gcc 
version 4.1.3 20080704 (prerelease) (Debian 4.1.2-24)) #1 SMP Sat Jan 10 
18:29:31 UTC 2009

eredménnyel jár. Ez a szövegfüzér elég sok adattal szolgál, kezdődik az éppen használt rendszermag (kernel) képfájl nevével, majd zárójelek közt jönnek a disztribúcióhoz kapcsolódó információk, a csomag verziója, a csomag karbantartó illetve a kernel képfájlt előállító GCC veziója és szintén csomag neve, az éppen használt CPU magok száma, az SMP támogatás beépített volta és a rendszermag (kernel) kép fájl előállításának időpontja. Jelen példában azt láthatjuk, hogy az operációs rendszerünk éppen Linux rendszermag felett fut.

Mindez az uname paranccsal is megtekinthető, mely alapértelmezetten az éppen futó rendszermag nevét írja ki. A -a argumentummal kiolvassa belőle a gép típusát, vagyis az al-architektúrát, amelyre ez az éppen futó kép fájl fordítva lett, és az alap operációs rendszer nevét, például i686 GNU/Linux.

Az operációs rendszer jellemzőinek lekérdezése a /etc/issue fájlhoz hasonlóan az operációs rendszer alapvető jellemzőit beállító, a /etc/ mappában található számos más fájl kiíratásával is megtehető. Itt található a gépnév beállítása is és más környezeti változók beállítása is, amelyekről még később szólunk.

A másik legalapvetőbb mappa, mely szól az adott operációs rendszer adott verziójának jellemzőiről a /usr/share/doc/ mappa, ez alatt mindig találunk a szűkebb, esetünkben a GNU/Linux és a tágabb értelemben vett az operációs rendszerünk, a terjesztés, más néven disztribúció jellemzőiről lekérdezhető adatokat. Ez esetben például a Debian operációs rendszer terjesztést használjuk, tehát a /usr/share/doc/ mappában az alap GNU/Linux operációs rendszer GYIK (FAQ) és HOGYAN (HOWTO) dokumentációi mellett megtaláljuk a /usr/share/doc/debian/ mappát, ami tehát megadja a tágabb értelemben vett operációs rendszer jellemzőinek lekérdezése lehetőségét, például azt, hogy az milyen csomagokból épül fel, azoknak milyen alapbeállításai vannak például a /etc/ és /var/ mappákban.

A programok futtatásához elengedhetetlenül szükséges, hogy bizonyos információkhoz jussanak arról, hogy milyen környezetben is futnak, például pontosan milyen CPU-n és így tovább. Az operációs rendszer által környezeti jellemzői által, melyeket terjeszt, lehetőség nyílik arra, hogy úgy lehessen programokat megírni, hogy azokba ne kelljen minden rendszerről szóló információt fizikailag belekódolni, ezáltal a programjaink függetlenek legyenek az adott futtatói- vagy munkakörnyezettől.

Ez a megoldás azzal az előnnyel is jár, hogy a program esetleges módosítása, például funkcióinak bővítése esetén nem kell számtalan helyen a program kódját módosítanunk, hiszen sok információt a programunk majd a környezet jellemzői által fog megszerezni. Ez a megoldás azzal az előnnyel is jár, hogy kisebb lesz a karbantartást igénylő kódrészek mérete.

A használt operációs rendszer munkakörnyezetének beállítási lehetőségei (színek, ablakkezelés, dátum, nyomtató használat stb.) részint jellemzően a grafikus üzemmódú munkakörnyezetre, részint a szabvány héjból is elérhető környezetre, sok esetben pedig mindkettőre vonatkoznak. Nézzük előbb a grafikus munkakörnyezetet.

A grafikus munkakörnyezet beállításai alapvetően felhasználó szintű beállítások. Ezen munkakörnyezetek közös jellemzője, hogy e beállításokhoz nyújtanak egy beállítóközpontot, mely a menüből elérhető. A munkakörnyezet színeit alapértelmezetten témákba rendezve találjuk, ezek között válthatunk, vagy módosíthatjuk őket, újakat hozhatunk létre. Az ablakkezelés, beállítási lehetőségeit is elérhetjük e beállítóközpontokban. A lehetőségek egészen pontosan függenek attól is, hogy az adott grafikus munkakörnyezetben milyen ablakkezelőt használunk. Beállíthatjuk például a munkaterületek számát és azt, hogy hogyan viselkedjenek rajtuk az ablak műveletek, mekkora margójuk legyen és így tovább. A dátum és a nyomtató használat beállítása már nem szigorúan felhasználói beállítás, ezeket általában rendszergazda eszközökkel kezeljük. A dátum alapja a hardveróra (hwclock), melyet értelemszerűen csak rendszergazda joggal tudunk állítani, ha ehhez van a munkakörnyezetnek grafikus beállító felülete, vagy egy olyan x-terminál-emulátorban, mellyel rendszergazda joggal végezzük e beállítást. A megjelenített idő már attól függ, a felhasználó milyen időzónát, esetleg az idő milyen eltolását állítja be magának. A nyomtató használat beállításait a felhasználók a Nyomtatás beállítása párbeszédben szintén beállíthatják és elmenthetik maguknak, például, hogy alapértelmezetten melyik eszközre, milyen papírmérettel és tájolással szeretnének nyomtatni. A nyomtató használat rendszerszintű beállítását minden szabvány IPP protokollt ismerő nyomtatási rendszer esetén környezettől függetlenül beállíthatjuk egy webböngészővel a saját gép 631-es portján, például felvehetünk és megoszthatunk nyomtatókat, amihez természetesen kell majd a rendszergazda jog vagy az lp csoport tagsága.

Az operációs rendszer munkakörnyezetének beállításai mind a grafikus, mint a szabvány héjra vonatkoznak. Itt mindenek előtt a környezeti változókról kell beszélnünk.

A szabvány héjban az operációs rendszer munkakörnyezetének beállításai legkényelmesebben a coreutils csomag env parancsával kérdezhetők le. A környezeti változóknál szokás a nagybetűs elnevezés.

A változók mindig az adott felhasználói munkafolyamatra vonatkoznak. Vagy rendszerszintű beállításokból származnak, vagy egy felhasználói beállító fájl vagy futtatott program állította be őket.

Nézzünk 2 fontos példát. A PATH változó az adott felhasználó számára futtatandó fájlok számára jelenleg keresett mappákat, a LANG változó nyelvi beállítását tartalmazza.

A munkakörnyezet elemeit a coreutils csomag env parancsán kívül több más módon is lekérdezhetjük. Héj (shell) programok végrehajtása esetén az adott parancsértelmező -- legyen akár az akár sima sh vagy ksh, tcsh illetve ezek valamelyik leszármazottja -- mindig rendelkezik olyan úgynevezett belső paranccsal (például set vagy setenv, amely segítségével a munkakörnyezet értékeit tartalmazó környezeti változók aktuális értékei lekérdezhető és esetleg módosíthatók.

Bináris formátumú programok végrehajtása esetén is van természetesen lehetőség arra, hogy a program futása során a végrehajtási környezet jellemzőit lekérdezzük. A C-nyelven megírt programjaink például a setenv() illetve getenv() könytári függvényeket tudják a környezeti változók értékeinek felderítésére használni.

Amennyiben sem a shell, sem pedig a C programozási nyelv nem elegendő arra, hogy az általunk elvégzendő feladatot megoldjuk vele, a további programozási nyelvek, mint például a Perl, Python, Ruby, Java és így tovább szintén adnak arra lehetőséget -- általában a hozzájuk mellékelt függvény- vagy objektum-könyvtárakon keresztül -- hogy a munkakörnyezet paramétereit az elkészített programok megszerezhessék.

Az operációs rendszer jellemzői közé tartoznak a rendszer állapotáról szóló adatok is. Ezek közt van mindenekelőtt a memória és virtuális memória (cserehely, swap) használat, e mellett a CPU használat, az éppen használt fájlrendszerek, lemezek állapota, hálózati beállítások és adatok.

A memória és virtuális memória rendszerinformációk természetesen megjeleníthetők a /proc/meminfo a cat /proc/meminfo paranccsal is. E mellett kiválóan használható a free, vmstat és top parancsok is.

A CPU alapvető információi kiolvashatók a /proc/cpuinfo fájlból. A top parancs ennek használatát is követi (monitorozza).

Az éppen használt fájlrendszerek információi a használati mód állapota a mount paranccsal kérdezhető le. A df (mint disk free) a használat mértékének állapotát mutatja.

A hálózati rendszerinformációk legfontosabbja a hálózati csatolók beállítását mutató /sbin/ifconfig parancs, mely a forgalom adatait is adja. Az útvonalválasztó beállításokat a /sbin/route, a portokat netstat -n mondja meg. A névszolgáltató rendszerinformációk a /etc/nsswitch.con és az általa hivatkozott /etc/hosts /etc/networks és /etc/resolv.conf fájlból olvashatók ki.

Az operációs rendszert, alapeszközeit, segédprogramjait, az alkalmazásokat és a felhasználók adatait 1 (háttér)tárolón (storage) vagy tárolókon tároljuk. Ezek ma jellemzően SCSI lemezekként (SCSI Disc - sd) vagy IDE merevlemezekként (Hard Disc - hd) kezelt eszközök (devices). Ezeket karban kell tartanunk és kezelnünk.

A háttértárakon levő információt logikailag két részre lehet bontani. Az egyik rész tartalmazza a konkrét tárolt adatokat, a másik rész pedig mintegy leírja az előző adathalmazt olyan módon, hogy lehetővé válik annak elérése, írása és olvasása. Ez utóbbi adatrészt leíró adatnak, vagy metaadatnak hívják. Ilyen leíró adat például egy fájl vagy mappa esetén az, hogy a lemezen fizikailag hol helyezkedik el az adott állomány, hol kezdődik, milyen lemezrészek tartoznak hozzá, valamint hogy milyen attribútumok jellemzik (kié a fájl, ki férhet hozzá és milyen műveletet tud vele végezni és így tovább).

A karbantartás szükségességét az is indokolja, hogy az előbbiekben leírt adatok csak úgy maradnak megbízhatóak, ha azokat időnként leellenőrizzük, és -- szükség esetén -- ki is javítjuk.

A metaadatokat tartalmazó bejegyzésekből biztonsági okokból több is található egy adott médián, a lemezellenőrző programok -- mint amilyen például az fsck -- ezeknek a bejegyzéseknek az ellenőrzését (összehasonlítását) is elvégzi, s hiba esetén -- a többségi elv alapján -- a többi metaadatot tartalmazó bejegyzések értékeit figyelembe véve javítja ki a felfedezett hibát. A metaadatok ellenőrzése és javítása után a fájlokat és mappákat is bejárja, s ellenőrzi, hogy azok fizikai helye megfelel-e a metaadatokban leírtaknak.

Ilyen lemezellenőrzést lehet programozottan is elvégezni, például minden rendszerindításnál, de esetileg is végezhetünk ellenőrzést/javítást, ehhez természetesen rendszergazda joggak kall futtatnunk a programot. Fontos, hogy ilyenkor ne használja más alkalmazás a médiát, ezért ezt a karbantartási lépést érdemes egy-felhasználós (single user) üzemmódban elvégezni. Ezt az üzemmódot a rendszergazda tudja beállítani az init nevű parancs segítségével.

A cat összefűző parancs az, amelyikkel ki szoktuk íratni egy szöveges fájl tartalmát, a /proc memóriából felcsatolt mappában pedig a rendszer állapot-adatai vannak, például a disktats és hasonló fájlokból megismerhetjük lemezeinket és a rajtuk lévő partíció és más eszközöket, de akár a dmesg parancs kimenetét is átadhatjuk a grep szabályos kifejezések alapján sorokat nyomtató parancsnak egy szabályos kifejezéssel megmondva, hogy a bejövő sorokból az sd vagy hd szövegrészletet tartalmazókat írja ki: dmesg | grep [sh]d; a grafikus munkakörnyezetben szintén megtaláljuk azokat a programokat, melyekkel a lemezeket lekérdezhetjük, karbantarthatjuk, kezelhetjük.

A lemez-szerű eszközök szektorokból és azok csoportjaiból, úgynevezett blokkokból (a legáltalánosabb fájlrendszerek is blokkokban, klaszterekben gondolkodnak) állnak. A szabvány szektor: 512 * 8 bit. Ezek végleg meghibásodhatnak, ezeket szűri a parancssoros badblocks program. A testdisk program több karbantartási feladatra is képes, mindkettőt úgy tudjuk használni, hogy először megnevezzük a karbantartandó lemezt.

A felhasználói felületen a lemezek legfontosabb részei a fájlrendszerek, ezeknek 3 fő kezelési módja van, egyrészt csatoljuk őket az elérhető fájlok hierarchiájába gyökérként vagy azon belül egy üres mappába (csatolási pont) a mount paranccsal - GNU/Hurd kiszolgálókra épülő operációs rendszer esetén a settrans parancsot használjuk -, hogy a különféle eszközeinken lévő különféle fájlrendszereinken lévő fájljainkat egy egységes hierarchikus szerkezetben lássuk. A magában kiadott mount parancs megmutatja, hogy ez az áttekinthető, egységes szerkezet valójában milyen fájlrendszerekből épül fel. A mount /dev/cdrom2 /cdrom2 parancs például azt jelenti, hogy egy újonnan bekötött CD-ROM kompatibilis eszközbe tett lemez tartalmát a /cdrom2 mappában szeretnénk elérni és kezelni.

Mivel a lemezen lévő fájlokban van minden fontos adatunk, érdemes ezeket időnként ellenőrizni, tekintettel arra, hogy az eszközök kopása során természetesen hiba is keletkezhet rajtuk. A fájlrendszert ellenőrző legfontosabb alkalmazás az fsck keretprogram.

A harmadik ilyen szokásos lemezkezelő program pedig az, amelyik képes létrehozni egy fájlrendszert egy eszközön, vagyis az mkfs program. Itt már természetesen meg kell neveznünk a típust is, hogy milyen fájlrendszert hozzon létre, tehát röviden például az mkfs -t ext3 /dev/sda2 parancsot használhatjuk, amely egy ext3 típusú fájlrendszert hoz létre a mögötte megadott nevű eszközön.

Biztonsági másolat készítése a lemezről vagy annak részét képező kisebb eszközökről többféle módon is lehetséges, ennek elsődleges célja az, hogy az operációs rendszer és az alkalmazói programok által használt állományokat megőrizzük, s szükség esetén (például rendszer visszaállításnál) a korábban eltárolt változat segítségével a gépünk egy korábbi állapotát visszaállítsuk. Ez a megoldás jóval olcsóbb, mint az adataink (a gépen tárolt információ) újból történő beszerzése, napi áron, külső forrásokból.

A hétköznapi cat vagy más író parancsunk is alkalmas lehet erre, ha forrásként egy eszköznevet adunk meg, de ha (gyakorlatilag mindig) elérhető, legáltalánosabban a dd parancsot használjuk. A dd (neve az IBM JCL "data definition" kifejezésből származik) ugyanis meghatározható szektorokkal, blokkokkal dolgozik, így jóval hibatűrőbben dolgozik a fájlokkal, mint a fájlrendszer elérési rutinjait használó programok.

Külön, szalagra történő mentést parancssorból a dump nevű programmal lehet készíteni. Ez a könyvtárakat és az abban levő fájlokat is kimenti a szalagegységre. A fájlok és könyvtárak visszatöltését ezután a restore nevű programmal lehet elvégezni.

A biztonsági mentés több szinten is elvégezhető. A legalacsonyabb szintű ("nullás") mentésnél az operációs rendszert egy-felhasználós üzemmódba célszerű állítani, majd ezután lehet a mentést megcsinálni.

Arra is van lehetőség, hogy az előző például nullás mentés óta keletkezett adatokat mentsük csak el. Ezt a megoldást növekményes (inkrementális) mentésnek nevezik.

A háttértár speciális szektoraitól (például 0.) partíciókkal választjuk el az operációs rendszerek által használt területet. A partíció egy adott háttértárolón egy logikai egységként kezelt adatterületet jelent. Ezeken több-több értelmű összerendeléssel vannak kötetek. Egyszerű esetben egy az egyben, de lehetőség van például több háttértároló között több-lemezes (MD, más néven "RAID") eszközöket kinevezni és azokon logikai kötetkezelővel (például: Linux LVM) logikai kötetcsoportokat és azokon belül logikai köteteket kezelni. A köteteken különleges adataikon, például kötet indító rekordjaikon túl tudjuk majd létrehozni az előbbi szakaszban látott fájlrendszereket.

Ahhoz, hogy 1 vagy több operációs rendszert kezeljünk, mindenképpen szükségünk van tehát partíciókra. A partíciók kezelése a rendszergazda feladata, ezt partíciókezelő programok segítségével tudja megvalósítani.

A legalapvetőbb partíció menedzser program az fdisk. Az fdisk partíció kezelő program kezelése először a kívánt lemez átadásával történő indítással történik, például: fdisk /dev/sda vagy fdisk /dev/rd/c0d0 (egy több-lemezes 'RAID' eszköz esetén). Az fdisk egy interaktív parancssort ad, melyben lekérdezhetjük és végrehajthatjuk a műveleteket, partíciókat hozhatunk létre, vagy éppen törölhetünk.

A legáltalánosabb partíció szerkesztő a parted és ennek különféle grafikus felületei, elsősorban pedig a gparted. A parted a partíciók átméretezésére is képes, mely bizonyos esetekben egy alapvető képesség, jellemző például, mikor új operációs rendszer telepítéséhez annak számára helyet szeretnénk biztosítani a háttértárolón.

A sima parted vagy a gparted grafikus felülete beolvassa és egy táblázatban mutatja meg az eszközeinken aktuális partíciókat, azt, hogy melyek érintettek fájlrendszerekben, vagyis e partíciók e fájlrendszereknek milyen lehetőségeket/korlátokat szabnak. A Parted partíció menedzser program legfontosabb feladata, hogy a lemezek felosztását a felmerült újabb igényeknek megfelelően módosítani tudjuk, például megváltoztassuk 2 partíció méretének arányát, hogy az egyiken lévő fájlrendszeren több helyet kapjunk.

A szoftverek telepítése során több alkalommal is figyelembe kell venni a környezetet, vagyis a szoftvert mind a telepítés előtt, mind utána konfigurálni kell. A forráskódból telepítéskor először a környezet alapján meg kell határozni, hogy milyen tulajdonságokkal bíró telepítendő fájlokat kell elkészíteni, így készíthetjük a forráskódból a számunkra legkiválóbb telepített változatot.

A kibontott forráscsomagban megtaláljuk a telepítés leírását, általában a legelterjedtebb segédeszköz használatára hivatkozik, mely a GNU Autoconf - GNU Automake keretrendszer, íme ennek szokásos használata.

A tágabb értelemben vett operációs rendszerek, a disztribúciók terjesztői, kényelmes bináris csomagkezelőt is szállíthatnak, melyek egy adott disztribúcióhoz testreszabott, 1 lépésben telepíthető csomagokat tartalmaznak. A 2 legismertebb ilyen alapszintű bináris csomagkezelő közül a Red Hat cég által készített rpm speciálisabb formátumú csomagokat, míg a Debian projekt által készített dpkg a Debian (vagy a belőle származó *Ubuntu és még számos disztribúció) által használt általános (ar archívum) formátumú csomagokat kezel.

A POSIX-szabványos rendszereken azonban a bináris csomagok kezelésének van egy a felhasználók számára rendkívül kényelmes módja, mely a bináris csomagtárolók összetevőin alapul, a legismertebb ilyen technológia, az eredetileg dpkg haladó csomagkezelő rendszer (APT) és annak felületei, ez bináris csomagoktárolókra épülő forrásokat sorol fel a /etc/apt/sources.list fájlban, tükörszerver url-t, disztribúciót és összetevőt megnevezve, és képes arra, hogy e forrásokban éppen található csomagok alapján a gépen egy naprakész adatbázist tartson fent a friss csomagokról, melyek könnyen telepíthetők. A parancssorban kiadott parancsok, például su -c 'apt-get update; apt-get install gnumeric' vagy a munkakörnyezetbe épített csomagkezelő felületek, például a GNOME-munkakörnyezetre épülő Synaptic vagy a 'Programok hozzáadása/eltávolítása' a POSIX-szabványos rendszereken rendkívül kényelmessé teszik a programok kezelését a haladó csomagkezelő felületeken keresztül, hiszen az új és új programok külön-külön megismerése, beszerzése, egyéni telepítési, frissítési, lecserélési módja helyett, mindez 1 felületen egyetlenegy kattintással elvégezhető.

Az adatok veszteség-mentesen ismétlődő események alapján tömöríthetők (például GZip, OGG FLAC), ami veszteséggel fokozható az ismétlődő (például OGG Theora) és nem ismétlődő események közti különbségek elhanyagolásával. Algoritmussal határozzuk meg, hogy milyen eseményeket figyelünk, és azokat hogyan tömörítjük, vegyünk például egy olyan fájlt, ami a 98765432123456789-cel osztható egymás utáni 98765432123456789 számot írja le egyenként 97 biten. Kétséges, hogy elférne a Föld bármely adattároló rendszerén, pár tucat biten elfér azonban, ha leírjuk a lépésközt és a lépésszámot. Igen hatékony az az algoritmus, ami a vizsgálatkor képes egy ilyen ismétlődő eseményt észrevenni, a tömörítést tömörítő programokkal végezzük.

Tömörítő program az, mely alapértelmezetten valamilyen eseményeket figyel, és a kapott információkat egy adott alapértelmezett leképezéssel tömöríti. A tömörítő programok általában más szolgáltatásokat is adnak. Egyrészt kissé befolyásolható velük a figyelt események és matematikai tömörítésük erősségének szintje (level), a valós- vagy nemvalós-idejű mód (a legtöbb program alapértelmezetten valós-időben dolgozik, nem készít először teljes elemzést, hanem megadott méretenként olvassa a fájlt), a tömörített adat védhető jelszóval, megadhatók más metaadatok, egyes alapértelmezetten veszteséges tömörítő programok veszteség-mentes tömörítési szolgáltatásokat is nyújtanak. Ezen kívül igen sok, általánosan használt tömörítő program integráltan tartalmazza a kitömörítő mód szolgáltatást is. A szolgáltatásokat a tömörítő program különféle felületei használata során vehetjük igénybe.

A tömörítő programokra, mint minden programra igaz, hogy a legrugalmasabb a parancssori használat, ezen kívül rendelkeznek grafikus felülettel. Az általános tömörítők a veszteség-mentes tömörítők, mint például a GZip vagy az OGG FLAC, alapértelmezetten a megadott fájlból elkészítik a tömörített változatot, például gzip lacamappa.tar vagy flac cc-music.wav. A szabvány -- és - opciókkal jelölhető meg a kitömörítés és a többi fenti szolgáltatás. Mindez a grafikus felületeken is elérhető, mint például az Xarchiver program.

A vírusok és más rosszindulatú kódok a gyenge biztonságú rendszerek mellékhatásai, melyek azok leváltását indokolják. Ezek a programok, folyamatosan olyan tevékenységeket végeznek gépünkön, mellyel nekünk és szeretteinknek ártanak, adatvédelmi és valós anyagi károkat okoznak.

Az operációs rendszerbe különféle jogú felhasználókkal van lehetőségünk bejelentkezni, egy adott pillanatban a rendszer egy adott azonosító számú (ID) felhasználóját és csoportjogait használjuk. A normál programok, kivételes esetektől eltekintve (setuid, setgid) e jogokkal futnak, azt tehetik a saját vagy a rendszert működtető fájlokkal, amit a felhasználó vagy csoport. Ha rendszergazdaként indítunk egy a forráskód alapján nem ellenőrzött véletlen (hiba a programban) vagy szándékosan rosszindulatú programot, vagy még rosszabb, magától indul egy ilyen program egy gyenge biztonságú rendszeren, onnantól az a vírus vágy más rossz program bármit megtehet, innentől már nem vagyunk urai a saját fájljainknak.

A legnagyobb kárt akkor okozzuk magunknak, ha az interneten gyenge biztonságú rendszert futtatunk, ekkor a rendszergazda joggal futó programokon keresztül biztosan hamarosan megkapjuk a fertőzést és hamarosan találkozunk annak kellemetlen következményeivel. E jelenség egyik legjellegzetesebb következménye a levélszemetek, ráadásul a gyenge rendszereket vírussal továbbfertőző levélszemetek állandó áradata.

A vírusok elleni alapvető védelem, amivel az ezekkel járó adatvédelmi és anyagi károkat el tudjuk kerülni, a biztonságos, ellenőrizhető, tehát nyílt forrású operációs rendszer, például a kedvenc GNU/Linux disztribúció használata. Az ezeken futó rendszergazda jogú programok is ellenőrzöttek, biztonságosak és normál felhasználóként is teljes értékűen használhatók, ezeken a rendszereken pusztán ezzel, a normál felhasználóként való munkával alapban biztosítottuk a vírusok, kémprogramok, trójaiak, reklám- és más rossz programok elleni védelmet, ezek soha nem tudnak automatikusan települni, hogy kárt okozzanak a rendszerben, mi több, nyugodtan nézegethetjük, gyűjthetjük őket :-)

Telepíthetünk programokat vírusvédelem szempontjából, nyílt forrású rendszeren önmagában ennek nincs értelme, hiszen alapban védve van a vírusoktól, felhasználhatjuk azonban például arra, hogy már vírus alapján a /dev/null eszközre irányítsuk a levél-szemetet. Zárt forrású rendszert is védhetünk vele, például a ClamAV vírusvédelmi program telepítésével.

A vektorgrafikus rajz, vagy képpont (pixel) kép fájlok különféle jellemzőkkel bírnak. Szerzőt és az általuk alkalmazott licencet leíró metaadatokkal rendelkeznek, leírják az ábrázolás és tömörítés módját, rétegeket és animációs jellemzőket tartalmazhatnak (például SVG, PNG).

A legfontosabbak persze a grafikai jellemzők. Természetesen például egy pixelkép fájl egy adott fázisán és rétegén lévő kép grafikai jellemzői átalakíthatók. Vegyük erre a méltán híres GIMP programot.

A GIMP programban a képek grafikai jellemzőinek átalakítását több helyen is elvégezhetjük, a legáltalánosabban használt funkciók helye az Eszközök/Átalakítószeszközök menü, ahol a kép kivágása, forgatása, átméretezése, perspektívája, tükrözése és még más grafikai jellemzői is módosíthatók. A műveletek természetesen a nélkül is elvégezhetők parancssorban, hogy elindítanánk a GIMP grafikus felületét.

Előfordulhat, hogy egy rajz, nem eredetileg készített formájában, hanem butított képként (tehát képpontokkal ábrázolva) kerül hozzánk, noha mi azt a rajzot tovább szeretnénk fejleszteni. Rajzolásra főleg a híres Inkscape programot használjuk és ezzel egyben meg is oldjuk a problémát, hiszen az Inkscape programban megnyitott képet azonnal vektorgrafikussá alakíthatjuk a Lánc menü/Bitkép vektorizálása ponttal.

A vektorgrafika a kijelzőre kerülő képet nem ponttérkép, hanem csomópontok láncaiból számolja ki, amelyek pedig irányított görbékből (vektorok) jönnek létre. A vektorgrafika lehetőségei így nagyon tágak, a rajzok rendkívül rugalmasan felhasználhatók például a tartalmat mindig tökéletesen maximalizáló és a méretarányosságot is mindig jól megtartó weblapok kialakításához.

A számítógépre különféle multimédiás beviteli eszközök segítségével tudunk bevinni média-tartalmakat, például:

Mint minden eszközt, természetesen a multimédiás beviteli eszközöket is programok segítségével használjuk:

A média tartalmakat média/multimédiás kiviteli eszközök által adjuk vissza illetve ezekre küldhetjük. A legáltalánosabb média kiviteli eszközök:

Mint minden eszközt, természetesen a multimédiás beviteli eszközöket is programok segítségével használjuk:

A prezentációk - bemutatók - egy sorozatot alkotó diákból állnak össze, melyet bemutatunk abból a célból, hogy közlendőnket jobban megértsék. A diák tartalma szöveges, képi és esetleg más multimédia objektumokból áll.

A bemutatók készítésnek kiinduló lépése célszerűen az, hogy világos tervvel kell rendelkeznünk arról, hogy mit, milyen céllal és milyen formában akarunk közölni a hallgatósággal (célközönséggel). Ezt a célt kell adott formába önteni a prezentációkészítő eszköz segítségével.

A prezentáció készítésének további lépései tehát nem mások, mint akár egy sablon alapján a prezentáció szerkezetének, majd látványtervének meghatározása. A bemutatók világa a hálózat nélkül is használható webes megvalósítások felé tart, a hagyományos mód egy irodai alkalmazás használata, mint amilyen például az Openoffice.org Impress bemutatókészítő alkalmazás.

Ezt, vagy a webes bemutatókészítőt indítva első lépésekben tehát létrehozzuk vagy sablonból kiválasztjuk a prezentáció szerkezetét valamint létrehozzuk vagy kiválasztjuk a látványtervet.

E sablon alapján létrejön az első diánk, melyhez hozzárendelhetjük a kívánt szöveget és képet, majd létrehozhatjuk a következő diát a sablon alapján, ehhez is megadhatjuk a tartalmat, és így tovább az utolsó diáig.

Animációk, multimédia objektumok beillesztése a szokásos módon történik a Beszúrás menüvel, vagy a forráskódban az animált kép illetve más multimédia objektum beillesztésével.

Az animációk, multimédia objektumok beillesztése során, figyeljünk oda, hogy az animált képek, hangok, videók szabványos formátumúak legyenek, például animált W3C SVG vagy PNG képek, OGG hangok vagy videók. A szabványos formátumok használatával törekedhetünk arra, hogy prezentációnk bárhol egészében lejátszható legyen, például egy közönséges webböngészőben minden külső szoftveres összetevő, különféle beillesztések nélkül.

A prezentáció-készítő program elsődleges feladata, hogy az előadáshoz kapcsolódó diák közt interaktívan válthassunk, de jellegéből adódóan ezen kívül más, speciális alkalmazásai is lehetségesek.

A prezentáció-készítő program speciális alkalmazásai lehetnek például, ha szükség esetén e beépített funkciója révén csökkentett képességű médialejátszónak használjuk, vagy a kimondottan erre szolgáló grafikai programok egyszerűbb helyettesítőjeként különösen alkalmas lehet arra is, hogy egyszerűbb animációkat készítsünk vele.

A számítógépes levelezés a hálózati kapcsolattartás egyik legrégebbi módszere (ha nem a legrégebbi). A kezdetek 1965-re nyúlnak vissza, egy nagyszámítógépes rendszer felhasználói üzenhettek egymásnak. Ez a módszer annyira sikeres volt, hogy az internet is átvette annak elterjedésekor.

Az „elektronikus levél” kifejezés az angol „e-mail” (electronic mail) tükör fordítása. Magyarországon elterjedt a „drótposta”, „villámlevél” kifejezés, de szleng-szerűen használják az „emil” megjelölést (Némi szerzői vita van ekörül, Ungvári Tamás azt állítja, hogy ő találta ki, mások viszont korábbi felbukkanására emlékeznek).

A „@” használatára 1972 tájékán került sor. Azóta ez a jelölés mód más területekre is kiterjedt. A modern e-mail cím így két részből áll:

A modern elektronikus levelezési rendszer támaszkodik a névkiszolgáló rendszerekre. Ez biztonságosan meghatározza a levél továbbítási útvonalát. Ennek érdekében a levélben speciális információknak kell szerepelni.

A levél általános információit (feladó, címzett, másolatot kapó, tárgy) meg kell különböztetni a levél törzsében szereplő szövegtől.

A levél törzsének olyan kódolással kell rendelkeznie, amelyet a címzett megért (címzett alatt nemcsak a személyt, hanem a fogadó postafiókot is értjük). Ha a szokásostól eltérő formátumban tárolják a levelet, akkor a levélben lévő információk alapján a fogadó oldalon biztosítani kell a konverziót.

Eredetileg az elektronikus levelek egy gépen, illetve egy „hálózaton” belüli kapcsolattartás céljára szolgáltak. Az operációs rendszerek tartalmaztak egy „mail” programot, ami a célnak tökéletesen megfelelt: meg lehetett adni a címzett(eke)t, a tárgyat, a korai időkben a levél továbbítási útvonalát.

Az igények növekedésével a levelező programok képességei is szélesedtek. A legismertebb szöveg alapú levelező program az elm (ELectronic Mail), ami 1986 végén jelent meg. Davis Taylor (akkor a HP alkalmazottja) készítette, azóta több kézen ment keresztül, jelenleg William Pemberton a virginiai egyetem munkatársa tartja karban. 2005 augusztusa óta nem jelent meg új verzió.

A szabad szoftverek terjedése során főleg a U*x alapú rendszereken nagyon sok alfanumerikus képernyőn működő program jelent meg. Közös jellemzőik a felsoroltakon kívül bizonyos szerény mértékű formázási lehetőségek, illetve a levelek bizonyos szempontok szerinti rendezésének lehetősége voltak.

A legismertebb kliens programok közé tartozik a pine, amit a Washingtoni Egyetemen készítettek. Ma már nem fejlesztik, utódja az alpine nevű megvalósítás, ami az Apache Licence 2-n alapuló szabad szoftver. Állítólag Linus Torvalds is ezt használja. Neve egyfajta szójáték: Pine Is Not Elm (a „pine” erdei fenyőt jelent, de a „pine apple” ananászt).

Meg kell említeni a Mutt „könnyed email kliens”-t, ami Michael Elkins alkotása. Az első változat 1995-ben jelent meg. Számos funkciója van, így például jól használ más programokat erőteljesen formázott állományok karakteresen megjelenítésére. Ismeri a „mailbox” és a „maildir” formátumot, képes IMAP szerverhez kapcsolódni, miközben a POP3 protokollt is használja.

A grafikus felület általánossá válásával számos nagy tudású kliens program jött létre. Többségük az alap GTK+ eszközkészlethez kapcsolódik, ilyen programok például a Sylpheed vagy a Claws mail, melyek kiváló, gyors, multiplatform megoldások. Egy kicsit kevésbé szerencsés esetben kimondottan valamelyik súlyosabb munkakörnyezethez (például GNOME: Evolution, KDE: KMail) ma már egyre inkább elterjedtek a WEB alapú kliensek (például: (Thunderbird/Icedove). Utóbbiak népszerűségét könnyű használatuk, széles választékú szolgáltatásaik magyarázzák.

Az internet megjelenésével ésszerű igénnyé vált a hosszabb levelek, illetve különböző, már korábban elkészített mellékletek, képek küldése. Eleinte ezek méretét behatárolták a levelező szerverek, mivel az adatátviteli sebesség meglehetősen alacsony volt, egy nagyobb méretű levél komoly gátat szabhatott a levél forgalomnak. Ma már ennek nincs különösebb jelentősége, a korábbi élenjáró adatátviteli sebesség többszöröse sem számít ma már átlagos gyorsaságnak. Ennek megfelelően a levelezési szokások is átalakultak, így szokássá vált fényképek, terjedelmesebb iratok elektronikus levélben való küldése.

A csatolásokról a szokványok (RFC-k) eléggé részletesen rendelkeznek. Előírják, hogy a fejlécben jelezni kell: csatolt dokumentum van. Ezt a levél törzsében világosan el kell különíteni a levél törzsétől, itt meg lehet jelölni ugyanúgy kulcsszavakkal, mint a fejlécben a küldemény típusát, kódolását (általában bináris állományt karakteresen kódolnak az átviteli nehézségek kiküszöbölésére).

Általános jellemző a modern klienseknél, hogy a két legelterjedtebb tárolási módszert is tudják kezelni. Ezen felül jó néhány speciális formátumból képesek az importálásra, ami megkönnyíti az áttérést az egyik kliensről a másikra.

Ahogy a hagyományos leveleknél, az elektronikus levelekre is lehet bizonyos külön szolgáltatásokat megadni, például „sürgős”, „fontos”, kérhető feldolgozási visszajelzés (azaz „kézbesítve”, „terminálon megjelenítve” - ez utóbbi körmönfont meghatározásra azért van szükség, mert az, hogy a címzett kinyitotta, még nem biztosíték arra, hogy el is olvasta).

Az elektronikus levelek hitelességének biztosítására digitálisan aláírható a levél. Több módszer van erre, a legelterjedtebb a GpG/PgP. Ugyanezzel a teljes tartalom titkosítható, ami jobban biztosítja a levéltitok betartatását.

Egyre több kliens program ad lehetőséget az automatikus levéltovábbításra, illetve automatikus válaszra, azaz egy beérkező levelet emberi közbeavatkozás nélkül egy előre megadott címre továbbit. Ezt a lehetőséget azonban kevéssé szokták igénybe venni, mert ugyanilyen szolgáltatással a viszonylag egyszerűbb levelező szerverek is rendelkeznek, ezért inkább ott érdemes beállítani, mivel ebben az esetben nem kell az érkezett levelet letölteni. Legjellegzetesebb példa a „Vacation” szolgáltatás, ami távollét esetében küld egy előre megfogalmazott levelet a küldőnek.

Ismert a levelek „szálba rendezése” (thread). Ez azzal az előnnyel jár, hogy egyes levélváltás külön is figyelhető, vagy éppen kivonható a figyelés alól.

A modern levelező kliensekkel szemben elvárás, hogy alkalmasak legyenek a levelek meghatározott szempont szerinti rendezésére, annak megfelelő sorrend szerinti megjelenítésére. A rendezés alapja lehet:

szerint. Függetlenül a tárolási megoldástól, a kliens programok ezt index állományok felhasználásával végzik el.

Különleges lehetőség - és a ma forgalomban lévő kliensek szinte kivétel nélkül biztosítják - a szál szerinti megjelenítés. Ez a levél fejlécben található References hivatkozásban szereplő levélhez/levelekhez csatolja a szóban forgó leveleket.

A wiki-ötlet (weblap gyors, közös fejlesztése saját magán) megjelenése óta a wiki-alapú tudásbázisok az egyik legjobb információforrások. Legismertebb példájuk a szabad, GFDL és Creative Commons licenc alatti tartalmú Wikipedia. A wiki-webhelyen belül kereshetünk a keresőléc segítségével, a találatok a relevancia szerint rendezett wiki-oldalak. A webböngésző programok általában támogatják a lapon belüli keresést, ami szintén fontos a hatékonysághoz.

Vannak olyan weblapok, melyek más weblapokon is keresnek, ilyen például a Wikia Search, vagy a Google. Az ezek mögött lévő végigjárják a webet.

A meglátogatott oldalakat kulcsszavak alapján rendezik. Alapértelmezetten a minket érdeklő kulcssavak alapján kaphatunk találatokat.

A gyakori kulcsszavak sok találatot adnak, ezek számát összetetteb keresési feltételekkel szűkíthetjük a részletes, speciális keresési kifejezések segítségével.

A pontosabb kereséshez sok esetben több kulcsszót adunk meg, például a finom és tej szavakat. Ezeket a keresőlécbe írva sok olyan oldalt dob, melyeken mindkét szó szerepel, de nem feltétlenül párban. Azon szavakat, melyeket egy kifejezésben szeretnénk, idézőjelbe tehetjük, a http://search.wikia.com/search.html#"finom tej" keresés például csak a "finom tej" kifejezést tartalmazó találatokat adja. Számos más speciális kifejezést használhatunk még különböző jelekkel, előtag szavakkal. Egy szóhoz kapcsolódó -előjel például kizárja a keresésből az adott szavakat. Kereshetünk még például tartomány szerint a site: kifejezéssel, például .hu vagy domain.tld, fájltípus szerint a filetype: kifejezéssel, például filetype:.svg vagy például szabad Creative Commons licencű tartalmakat így: as_rights:cc_sharealike.

A weblap -- amely hypertext-alapú dokumentumok egyik fajtája -- olyan információtároló struktúra, amelyben az egyes információleíró egységek (oldalak) között nem áll fenn a "klasszikus" rákövetkezési reláció. Ez azt jelenti, hogy míg például egy könyvben az oldalak rendezett azonosítóval (számozással) helyezkednek el -- és ennek segítségével az elérésük is így sorrendben lehetséges, a weblapok esetén ilyen elérést nem tudunk meghatározni. A következő meglátogatott oldal vagy oldalak más fájlokban, akár más fizikai helyen levő gépen is lehetnek. A weblapokon megjelenő információ (szöveg, kép, hang, további lapok adatai) leírására a HTML vagy XHTML leíró nyelv (eXtended HyperText Markup Language) szolgál.

A weblapok alapja az ISO SGML alap leíró nyelv. Ez közönséges szövegrészekből és más kizárólag egymásba ágyazódó elemekből építkezik, melyeket az elem nevét és esetleg más jellemzőit tartalmazó taggal kell megnyitni, és a legtöbb esetben (bővíthető leíró nyelv belsejében már kötelezően) az elem nevét és előtte vagy utána egy / jelet tartalmazó taggal kell lezárni. A tagokat < > jelzi. A dokumentumtípust leírhatjuk az 1. elemmel, ezt, nem kell lezárni például így:

<!DOCTYPE HTML PUBLIC '-//W3C//DTD HTML 4.01 Transitional//EN'>

Ez azt jelenti, hogy ez egy olyan 4.01 verziójú, a webes formátumokra érvényes ajánlatokat kiadó World Wide Web Consortium (W3C) által kiadott HTML nyelvű (hypertext leíró nyelv) dokumentum, amelyet még stíluslapokkal tetszetőssé teszünk és a benne lévő egyes elemeket angol nevükkel jelöljük. Ez utóbbi azt mutatja, hogy elvileg lehetőség lenne az elemeket saját nyelvünkön is megnevezni, de végül sehol nem készültek el a hivatalos honosítások.

Egy HTML-dokumentumnak 2 része van, az 1. része a fejléc, ezt a <head> nyitótaggal nyitjuk meg. A lap tartalmát ez után írjuk le, ez a body elem.

A weblap készítése, tehát egy szöveges dokumentum elkészítése, ami egyszerű szövegszerkesztővel is elvégezhető (mondjuk nano, leafpad), vagy bármilyen, ilyen dokumentumot elkészítő alkalmazással. Az 1. elem tehát, amit felvettünk a dokumentumba, egy a W3C által ismert dokumentumtípus. Ami mindenképpen szükséges, az a head elem, és benne egy a webböngésző ablakának címsorában megjelenő dokumentumcím illetve a dokumentum karakterkódolását megadó elem, például:

<!DOCTYPE HTML PUBLIC '-//W3C//DTD HTML 4.01 Transitional//EN'>
<head>
<meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8">
<title> A dokumentum címe <title>
</head>

Az általános meta elemben megerősítettük a webszervertől érkező információt, hogy milyen dokumentumtípus jön, és megadtuk a szokásosan használt utf-8 karakterkódolást, mellyel már elég kényelmesen lehet nemzetközi szövegeket írni, nem kell magunkat körülbelül 200 buta Latin1, Latin2 vagy más karakterre korlátozni, hanem bármilyen speciális karaktert használhatunk több 10.000 számban. Ezután már szabadon felvehetjük a dokumentum törzsének adatait.

Ha a dokumentum törzsét formálisan is elindítjuk, felvehetünk pár, az egészre vonatkozó jellemzőt például:

<body bgcolor="#fefe12">

A szövegszerkesztőhöz hasonlóan, formázhatunk karaktereket, a p elemmel felvett bekezdéseket, csinálhatunk táblázatokat, beszúrhatunk képeket, sőt a HTML 5 nyelvben audio és video elemével a képekhez hasonlóan hangokat és videókat is. Az elemek leírása a W3C oldalán megtalálható.

A web lényege egy hypertext szövegekből álló dokumentumgráf. Ez természetesen akkor működik, ha a dokumentumok kapcsolódhatnak egymáshoz, láncokon (linkeken), keresztül.

Ezt szolgálja az a (anchor, horgony) elem.

<a href="http://debian.org">Debian</a>

Ennek hatása az alábbi lesz:

Debian

A kapcsolatot képviselő objektum nem csak szöveg lehet, mint a fenti példában a Debian szó, hanem kép, vagy bármilyen más elem is.

A weblapok használata arra az alapelvre épül, hogy a webkiszolgáló a beérkező igényt fájlok visszaküldésével szolgálja ki. A megjelenítést -- értelmezést -- már maga a böngészőprogram végzi el. A weblapok készítése és szerkesztése tehát valójában programozási munka, és ennek eredménye fog a böngészőben megjelenni.

A weblapot szerkeszthetjük úgy, hogy saját gépünkön van, és még csak mi látjuk. Ahhoz, hogy mások is lássák, mind a weblapot indító fájlt (leggyakrabban: index.html), mind az általa hivatkozott fájlokat fel kell tölteni a webszerverre.

A webhelyen persze nem csak a következő feltöltésig változatlan tartalmú fájlokat, hanem például egy wiki-motort is tarthatunk, mely lehetővé teszi, hogy a megjelenített oldalt a felhasználók közösségi módon szerkesszék. De a fenti, alap megoldás esetében a látogató a weblapot nem tudja módosítani, következő feltöltésünkig mindig ugyanazt a fájlt kapja vissza majd a webhely meglátogatásakor.

A megjelenő tartalmat tehát módosíthatjuk, ha új fájlt töltünk fel, vagy például ha rá tudjuk venni a látogatót, hogy a saját gépén (ügyfél) olyan programot futtasson le, amivel módosítja a szeme előtti tartalmat. Ez általában megy, de nem tudjuk biztosan befolyásolni, ezért ennek összetett lehetőségeit egyelőre nem tárgyaljuk, legismertebb képviselője az ECMA Script (becenevén Javascript), illetve a rá épülő vegyes kiszolgáló-ügyfél technika, az AJAX (ez itt a gmail reklám helye).

A weblapokat tehát esetleg tudjuk ügyfél-oldalon programozni (az ECMA Script, becenevén Javascript szinte mindenhol engedélyezve van), de nem biztos. Biztosan el tudjuk azonban érni, hogy a felhasználó egy adott webhelyről mindig friss tartalmat kapjon, úgy, hogy a kiszolgálón írunk programot, ami ezt megvalósítja.

A weblapunk bármely részét beállíthatjuk úgy, hogy azt meglátogatva ne egy előre elkészített fájlt kezdjünk elküldeni, hanem előbb egy program készítse el az aktuális weboldalt és azt küldje el a felhasználónak. Vagyis kiszolgáló oldalon programozunk.

Ennek 2 módja van, az egyik módja, mikor az adott webszerver programba, ha ez lehetővé teszi, beszúrunk egy modult, melynek hatására az adott webszerver program egy fájlt kérve, előbb megnézi, hogy van-e az adott fájlba ágyazva valamilyen nyelvű program, a program kódjait kiértékeli és behelyettesíti, és úgy küldi el a weblapot. Ilyen lehetőség például az Apache webszerver esetén a libapache-mod-perl modul telepítése. A technika valamivel meggyorsítja a fejlesztést, de gyakran okoz problémát biztonság, hordozhatóság és más területeken.

A jobban hordozható illetve általánosabb technika a CGI technika, mely egy általános átjáró felület (common gateway interface) ad a web-, például az Apache webszerver alkalmazás és a rendszerre eleve vagy később telepített programnyelvek között. Szokásos a CGI programokat külön mappában védeni és az URL-ben külön útvonalon hivatkozni rá, ezt megadják a webhelyeink beállító fájljai, például egy hasonló útvonalon: /etc/apache2/sites-available/default. Így például a programunkra a http://localhost/cgi-bin/program1 néven hivatkozhatunk (localhost helyett gyakori a domain.tld példa is). A program az alapértelmezett GET (URL-ben átadott szöveg) vagy POST módszerrel kaphat argumentumokat is, a GET módszernél például így:

 http://localhost/cgi-bin/program1?v=Kis&k=Anna
 

Ezt kapja például a programunk akkor is, ha egy űrlapról hívtuk meg melyben egy k és v nevű sima szövegbeviteli mezőben e szövegeket adtuk meg.

Tegyük fel, hogy a program1 egy Perl nyelvű program, hisz a Perl alapban telepítve van a gépünkön, ugyanakkor elég hatékony is, akkor a program ehhez hasonló:

#!/usr/bin/perl


print "Content-type: text/plain\n\n";

A program a %ENV asszociatív tömbben kapja a formálisan skaláris $QUERY_STRING értéket, mely valójában maga is egy asszociatív tömb az űrlap mezők neveivel és értékeivel. A fenti sorok után tehát a $ENV{QUERY_STRING} értéket az elválasztó = és & karaktereket kivágva az adott nyelv segítségével egy asszociatív tömbbé vágjuk - a Perl nyelvben például egyszerűen a %q=split(/=&/,$ENV{QUERY_STRING}); formában, és innentől kényelmesen használhatjuk, például a programban kiírathatjuk az értéket.

A weboldalra táblázatokat és képeket is beszúrhatunk. A táblázatokat a <table> nyitótaggal nyitjuk meg és minimum használnunk kell még a <tr> <td> nyitótagot és persze lezárásukat, előbbivel határozzuk meg a cellasorokat, utóbbiakba kerülnek a cellák adatai.

Képeket az <img> taggal nyitunk meg, legalább 2 jellemzőt használva, az egyik az alt="", ha a kép nem látható, a másik az src="", amelynek értékében megadjuk a képfájl nevét. Számos más tulajdonságot is megadhatunk a kép elemben, a gördülékeny kirajzolás érdekében a megjeleníteni kívánt szélességét és magasságot például kifejezettem érdemes megadnunk.

2009-től, a HTML 5 szabványt már lefedő böngészők, például a Firefox 3.5 és nagyobb verziói, már mind támogatják az audio és video elemet, amellyel ugyanígy, a képekhez hasonlóan be lehet szúrni hangot vagy videót a weboldalba. A weben támogatott hang és videó formátum a jó minőségű és szabadalmi korlátoktól teljesen mentes OGG hang és videó, az OGG formátumot tartalmazó fájlok (például OGG Theora videó, OGG Vorbis zene, OGG Speex beszédfájlok).

Az informatikában, különösen a hálózati informatikában elengedhetetlen a szabványosság. A jó szoftverek teljesen ISO, W3C és még 1-2 hasonló szabvány alapján működnek, így kell megírni a weblapokat is, és ekkor, csakis ekkor várható el, hogy bármilyen böngészőben helyesen jelenlen meg, ekkor azonban 100% mértékben elvárható ez.

Miután a weben is érvényes ajánlásokat a W3C határozza meg, ezért az általuk minősített szoftverrel tudjuk ellenőrizni, hogy valóban helyesen írtuk-e meg az oldalt, a W3C weblapján is van ilyen ellenőrző, mely a validator.w3.org címen érhető el. Természetesen ez is szabad szoftver, a saját gépünkre is telepíthetjük.

Amikor az oldalunkat megírtuk és ellenőriztük, akkor kitehetjük a webhelyre. Szabványos oldalunk biztosan helyesen jelenik meg és örömet okoz a látogatóinknak.

A hálózatokat a kiterjedésük szerint is lehet kategorizálni:

A hálózati technológia fejlődése során számos protokoll jelent meg. Ezek között voltak, amik rövid életűnek minősültek, vannak, amelyek mára már kiszorultak. A következőkben ABC sorrendben soroljuk fel a ma leggyakrabban használtakat:

Amíg a „Protokollok” pontban a szállítási és adatkapcsolati rétegben működő protokollokkal foglalkoztunk, ebben a pontban az alkalmazási rétegben megjelenő megoldások szerepelnek.

Ebben a részben csak azokkal a megoldásokkal foglalkozunk, amelyek az internet használata során elterjedtek. Meg kell azonban említeni, hogy számos egyéb megoldás is létezik, bár többsége nem tudott úgy elterjedni, hogy használatra alkalmas változata kialakuljon, így már karbantartása sem folyik (ilyen pl.: DECNET, IPX).

Amint azt korábban is említettük, a hálózatok kialakulása időszakában, de a korai megvalósítások idején is elegendő volt azokat az alkalmazásokat igénybe venni, amelyek egyszerű, bárki által lehallgatható módon végezték az adatok küldését, fogadását. Legjellemzőbbek az ftp és a telnet voltak. Ezek az adatkapcsolat során egyszerű, nyílt adatokat tartalmazó csomagokat küldözgetnek (telnet esetén a képernyőképekben is kiolvasható a képernyő tartalma), ami egy megfelelő programmal könnyen „lehallgatható”. Ez késztette a fejlesztőket, programozókat, hogy valamilyen kriptográfiai eljárásban gondolkozzanak. Ma már szinte önálló iparággá vált a titkosítás, számos módszert ismerünk. Van köztük könnyen visszafejthető („gyenge”), de van olyan megoldás is, amit egyelőre nem tudtak „feltörni” (így nevezik a jogosulatlan visszafejtést).

Mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy az egyszerű telnet ma már szinte teljesen kiszorult, ugyanakkor az ftp-t még sok helyen alkalmazzák. Ennek elsőrendű oka az, hogy a kódolás/visszafejtés időt vesz igénybe, de a közlekedtetett információk nem tartalmaznak érzékeny adatokat. Legjellemzőbb példa erre a program forráslisták, így például a Linux kernel is ftp-vel érhető el. Más kérdés, hogy megbízhatóságukat különböző ellenőrző mechanizmusok lehetőségével növelik (például md5 összeg számításával).

Egy félreértést mindenképpen tisztázni kell: önmagában az, hogy az elérés felhasználó név - jelszó pároshoz kötött, még nem jelent titkosított elérést, csupán elérési korlátozást. Ténylegesen titkosított elérés az, amelynek során már ezek az adatok is kódoltan közlekednek.

A titkosított elérések legjobban fejlődő és kellően biztonságosnak tartott megoldása az SSH (Secure SHell). A korábbiakban közölteken kívül alagút építésre (tunneling) is használják, hisz erősíti a benne lévő protokoll biztonságát, szélsőséges eset, amikor a telnetet burkolják ssh alagútba.

Szintén közkeletű a PGP (Pretty Good Privacy), a gyakorlatban ma már elsősorban az OpenPGP protokollok használata. Szabad szoftverként ezt például a GNU Privacy Guard vagyis a GPG valósítja meg. Ez egy program, ami titkosításra és hitelesítésre alkalmas. Elsősorban elektronikus levelek kódolására és aláírásra alkalmazzák.

A TLS (Transport Layer Security), illetve elődje a Netscape SSL ( Secure Socket Layer) 3, mint neve is mutatja az OSI modell szállítási rétegében működő kriptográfiai protokoll. Csak a szerver kötelezően hitelesített, a kliens hitelesítetlen marad(hat). A TCP/IP felett működik, így is használják számos helyen, például web böngészés, elektronikus levél kapcsolatban (de nem a levelek titkosításánál), VoIP (Voice over IP) kapcsolatokban és így tovább.

Az állományok használata ténylegesen a fejezetcímben felsorolt műveleteket jelentik. Ezek közül azonban ki kell emelni a végrehajtást, mert az különleges körülményeket igényel, emellett biztonsági okokból számos megkötés érvényes rá.

A programok végrehajtása során az operációs rendszer, vagy a parancsértelmező a végrehajtandó programokat adott rendszer szerint keresi meg. Ez a rendszer azt feltételezi, hogy a végrehajtandó programok elsődlegesen a PATH nevű környezeti változó által meghatározott helyen illetve helyeken vannak. A PATH változó mappák neveit tartalmazza, adott szeparátor karakterrel elválasztva.

A programra való hivatkozásnál, például héjprogram futtatása során -- ha nem írjuk ki pontosan a program teljes elérési útját a gyökérkönyvtártól kiindulva, vagy az aktuális könyvtárból relatív hivatkozással -- a rendszer a PATH rendszerváltozóban tárolt mappákat fésüli át a program után. Ha megtalálja, s van joga is hozzá elindítja.

Amennyiben a program nem található meg a PATH felsorolásban, úgy a rendszer nem tudja végrehajtani, hibaüzenetet ad.

A fájlok rendelkeznek olyan jellemzőkkel (attribútumokkal), amelyek segítségével a tulajdonosuk megoszthatja másokkal a fájlokhoz való hozzáférést (írás, olvasás, végrehajtás). A megosztás vonatkozhat a tulajdonos felhasználóra (user), a tulajdonossal egy csoportba tartozókra (group), többiekre (others), illetve mindenkire (all).

A megosztási tulajdonságok beállítására elsődlegesen a chmod> parancs szolgál. Ennek egyik paramétere a megosztási szintet jelző érték -- ezt korszerűbb implementációkban karakteres szimbólumokkal is helyettesíthetjük --, valamint annak a megnevezése (akár reguláris kifejezéssel megadva, amire a beállítás vonatkozik.

A hálózati jogokat két oldalról lehet értelmezni:

Mindkét esetben a helyi szokványok, előírások (például IBSz - Informatikai Biztonsági Szabályzat) határozzák meg a követendő eljárást.

Technikailag lehetőség van arra, hogy egyes protokolloknál a felhasználók eltérő jogokat kapjanak. Jellemző példa az ún. „anonymous ftp”, amely csak olvasási jogot biztosít az alkalmazónak, míg szerver oldalról írási jog adható nevesített felhasználónak.

Szokásos megoldás, hogy egy webhelyet az szerver lehetőségein belül is védenek, csak felhasználó/jelszó párossal lehet belépni. Hasonló megoldás az SMB protokoll alkalmazásánál is előfordul.

A példaként megjelölt protokollok közös jellemzője, hogy ezekhez nem kell a szerver oldali gépen felhasználói fiókkal rendelkezni, hanem különböző nyilvántartási állományok léteznek, amelyekben fel van sorolva a lehetséges felhasználók hozzáférési neve, a jelszó, egyes fejlettebb megoldásoknál (pl. a proFTP szerver hozzáférési konfigurációs állománya, vagy a Samba fiók és jelszó állománya) ezekben az állományok a hozzáférési jogosultság is megadható.

Meg kell még említeni a csoportok szerinti jogok beállítását. Számos esetben előfordulhat, hogy a felhasználók száma több 10, nagy rendszereknél több 10 is lehet. Ilyenkor egy felhasználói körre jellemző általános hozzáférést határoznak meg, majd az ugyanilyen jogokkal operáló felhasználók ennek a csoportnak a tagjává teszik. Egy felhasználó esetleg több csoport tagja is lehet, ennél a megoldásnál azonban ügyelni kell a jogosultság kezelőjének arra, hogy egymásnak ellentmondó jogosultságú csoportnak ugyanaz a felhasználó ne legyen tagja (pl. egyik csoportban adott könyvtárra írási jog van, a másikban nincs, akkor a belépés során az utóbbi felülírhatja az előzőt (általában a később definiált jogok lépnek életbe, de van olyan protokoll, amelyben mindig a szűkebb hozzáférés lép életbe).

A bejelentkezés biztonsága alapvető fontosságú. A rendszerbe való bejelentkezést a felhasználói név és a hozzátartozó jelszó segítségével lehet megvalósítani.

A bejelentkezés egyben hitelesítés is, abból a szempontból, hogy biztosítania kell azt, hogy csak a megfelelő jogosítványokkal rendelkező személy tudjon bejutni a rendszerbe. A megbízhatóság mértéke az, hogy az illetéktelenek mekkora ráfordítással, milyen mennyiségű erőforrás segítségével tudnak a rendszerhez hozzáférést szerezni.

A felhasználó nevet ritkán változtatják meg, a jelszó az amelyet akár a felhasználó is meg tud változtatni. A jelszóban -- hogy elég nehéz legyen feltörni -- célszerű kis- és nagybetűket, számokat, valamint egyéb más nyomtatható karaktert is felhasználni.

A rendszer információkat a távoli gépen csak akkor lehet lekérdezni, ha

Nem győzzük azonban hangsúlyozni, hogy ezeknek a lehetőségeknek a biztosítása mindig valamilyen biztonsági kockázatot jelentenek, ezért a lehetőség biztosításánál igen körültekintően kell eljárni!

Ahogy ez előző pontban tárgyalt témakörre, ezekre a kérdésekre fokozottabb mértékben igaz, hogy általában nem beszerezhető információkról van szó. A különbség alapvetően az, hogy a távoli gép rendszergazdájának - egy-két esetet kivéve - lehetősége sincs ebben a témakörben engedélyezni. Alapul kell venni a helyi gépen végzendő hasonló jogokat: lekérdezni csak azt lehet, amihez a jogosultságot a rendszergazda biztosította, például egy fájl tulajdonosát, csoporttagságát csak akkor ismerhetjük meg, ha ez a beállítás megfelelő.

Hálózaton, azaz távoli gép/szolgáltatás jogosultsági lekérdezésére ez fokozottabban igaz. Amennyiben lehetőségünk van az adat kinyerésére, akkor sem a feltételezett jogosultsággal tehetjük ezt meg, hanem csak a rendszergazda által biztosított korlátok között. Szokás és ajánlott gyakorlat, hogy a távoli bejelentkező csak olyan csoportnak tagja, aminek szűk a mozgástere.

A jogok módosítása még szigorúbb feltételekhez kötött. Interaktív bejelentkezésnél ugyanaz a lehetőség (illetve korlát) áll rendelkezésre, mint az előzőekben leírtak, míg például ftp-vel való kommunikáció esetén a kiadható parancsok köre eleve korlátozott (és természetesen a felhasználó jogaihoz kötött.

Fejlesztői környezetek megkönnyítik az általunk írt forrásprogramok futtatható programmá alakítását. Egyik ilyen programozók számára készült szövegszerkesztő a jed. A szerkesztő munkakönyvtárának a beállítása a mentéssel együtt történik. A fordítás, összeszerkesztés és a futtatás mindig a mentés helyén fog végrehajtódni.

Grafikus felületen jó választás lehet az Anjuta nevű fejlesztői környezet. A munkakönyvtár beállítását új projekt létrehozásakor az automatikusan elinduló varászlóban a "Projektbeállítások" ablakban tehetjük meg.

A fordítás és szerkesztés feltételeit jed szövegszerkesztő esetén a "System" menü "Compile" menüpont választásával állíthatjuk be, a fordítási parancs begépelésével, például a gcc -o main main.c formában. Makefile használata esetén ez lehet egy make parancs.

Az Anjuta a program fordításához és összeszerkesztéséhez automatikusan generál egy Makefilet. A Makefile szerkesztése a baloldali "Fájlok" ablakban a fájl nevére dupla kattintással lehetséges. A Makefile az Anjuta ablakában egy külön fülről elérhető lapon fog megjelenni. A szerkesztési beállítások után a fordítás és az összeszerkesztés az "Összeállítás" menüpont "Fordítás" menüpontjából indul.

A jed programban külön ablakot nyithatunk a lefordított és összeszerkesztett program kipróbálásához. A "System" menü "Shell window" menüpontot választva, egy parancssort kapunk, ahol elindíthatjuk programunkat. Például a szabványos ./programom formában.

Az Anjuta fejlesztői környezetből a program indítása az "Összeállítás" menü "Program futtatása ..." menüpontból kezdeményezhető. Az előugró párbeszédablakban beállíthatjuk a program futtatandó program paramétereit, a "Paraméterek:" feliratú szövegdobozban.